Túlélőtúrán Bretagne-ban

Igaz beszámoló az U14-es VB-ről

A legkisebb korosztály tavalyi, világbajnok csapata alapos átalakuláson ment keresztül: a csapat 50%-ban, a csapat vezetése teljesen kicserélődött. Lehet-e pótolni a Nagy Attila – Walter Tamás kapitánypárost? A kérdésre a legtöbben azonnal rávágták: Lehetetlen!!!
Nem tisztem eldönteni, mennyire sikerült megoldani a feladatát az új csapatvezetésnek, döntse el az OVHB, és -a beszámoló elolvasása után- a Kedves Olvasó. Mindenesetre biztos volt, hogy nagy fába vágta fejszéjét a Martin Gábor – Fotyék Péter kapitánykettős, hiszen a mérce a tavalyi szenzációs szereplés volt. Márpedig a csapat aranyat, az egyéni arany- és ezüstérmet megismételni vagy felülmúlni már nem a lehetetlen, hanem a csoda kategóriába tartozó cselekedet lett volna.
Martin Gábor nem ijedt meg a kihívástól, nagy lendülettel kezdett bele a csapatépítésbe, a kiutazás megszervezésébe. Július elejére kiderült: tartalék nélkül ugyan, de összeállt a csapat, a szponzoroknak, a MOHOSZ-nak, és a szülők egyéni vállalásainak köszönhetően elhárult minden akadály, ami a kiutazás útjában állt. Már csak egy mikrobuszra volt szükség, amivel kiutazhattunk volna. Azt hittük, bérautót kölcsönözni egyszerű: kiválasztom a megfelelőt, kifizetem, és kész. Mint kiderült, nem egészen így működik a dolog: a megfizethető és a közelben fellelhető autókat már hónapokkal ezelőtt kibérelték, a “maradék” pedig vagy túl drága, vagy jobb nem beleülni. A helyzetet Martin Gabi oldotta meg az utolsó pillanatban: “emberi” áron sikerült egy Hyundai mikrobuszt szerezni Kalocsán, szülővárosában. Az autóról annyit tudtunk, hogy 9 személyes, MCJ-s rendszámú, kétzónás klímával szerelt. Nagyon jó, hiszen ez egy új autó! – gondoltuk. A kiutazás napján, szombaton, az autó átvételekor kiderült, hogy alaposan tévedtünk a jármű korát illetően, mivel az új rendszám a friss műszaki vizsga alkalmával került csak rá, egyébként pedig éppen “személyi igazolványos” korban van…
– Sebaj, friss a műszakija, átnézték, elvégezték rajta a szükséges karbantartásokat – ez volt a következő gondolatunk, de megint csak tévedtünk. Ha tudtuk volna, hogy ez a VB nem a halakról, hanem a Hyundai-ról fog szólni, alighanem el sem indulunk…

A csapat szombaton, az esti órákban indult Győrből, az U18-as csapattal együtt. A Timár Mix-től kapott etetőanyagok és adalékok bepakolása után szétosztottuk a walkie-talkie-kat, amikkel az utazás közben kapcsolatot tartani szándékoztunk, és nekivágtunk a 2000 km-es útnak. Pár száz km után, valahol Ausztriában, éjjel fél kettőkor kopogó hangra lettünk figyelmesek, ezzel egyidőben pedig megszólalt a rádiónk: Álljatok félre azonnal, valami szikrázik a bal hátsó keréknél! – hallottuk Martin Gabi ijedt hangját a mögöttünk levő autóból. Félreállva érdekes látványban volt részünk: nem defektet kaptunk, hanem a gumiról egy az egyben levált a teljes futófelület, a szikrázást pedig a kerékdobhoz érő drót okozta.

 

 

Éjszaka, töksötétben nem egyszerű dolog kereket cserélni, főleg, ha nincs meg az autó saját emelője… Szerencsére a Nagy Attila, Sziklai Gábor “szerelőcsapat” megoldotta a problémát, bár akadt egy “apró” gond: a pótkerék más méretű volt, mint az autón levők, ezért a kormány enyhén jobbra húzott. – Majd kereket cserélünk, ha Marzanba, a szálláshelyre érünk! Ebben egyeztünk meg, hiszen szorított bennünket az idő, a fagyasztott ételekkel, a lehűtött élő csalikkal mielőbb célba kellett volna érnünk. Párizsig eseménytelenül telt az utunk, ott azonban megint kijutott a jóból: hatalmas, kora délutáni dugóba szaladtunk bele, amit tucatnyi koccanásos baleset színesített. Háromórás, idegölő araszolás után végre fellélegezhettünk, kikerültünk a dugóból, irány Nantes! Ekkor azonban furcsa, kerregő hang jött a motorból, teljesítménye pedig nulla lóerő közelébe esett vissza. A generátorszíj megadta magát, és olyan ügyesen szakadt el, hogy közben egy darabja tönkretette a vezérlést is. A leállósávból enyhén életveszélyes, de szükséges megoldással, vontatva húztuk el a jobb sorsra érdemes járművet egy közeli lehajtóig, ahol a szenteket és a bérbeadó családfáját sűrűn emlegetve haditanácsot tartottunk: hogyan tovább? Nem sok időnk volt az ötletelésre, mert öt percen belül odaért a rendőrjárőr, és megoldotta a problémánkat. Autómentőt hívott, ami 3 (!) percen belül odaért. A sofőr volt az első ember, aki tudott angolul beszélni velünk, és így már egyszerűbben ment az intézkedés, elkerültünk egy éjjel-nappali szervizbe.

Versenypálya

Egyetlen pozitívuma volt a dolognak, hogy a gyerekek nagyon jól reagáltak a bennünket ért viszontagságokra! Senki nem omlott össze, nem borult ki, pedig bőven lett volna oka rá… Ehelyett élvezték az autómentőzést, hiszen ki mondhatja el magáról, hogy tréleres városnézésen volt Párizsban, potom 385 euróért? Szóval, le a kalappal a srácok előtt! Legalább ekkora elismerés illeti a másik két csapatot, akik ekkor már a 450 km-re levő szálláson tartózkodtak. Rövid telefonos eszmecsere után az a határozat született, hogy az U23-mas csapat, akik egy nappal előbb kiértek, visszajön értünk két autóval, a mi másik autónk pedig elindul Marzanba, hogy az élő csalit megmentsük, nem beszélve a fagyasztott élelmiszerről. Az ott maradtak egy közeli gyorsétterembe beülve türelmesen várták a felmentősereget, amely éjjel egy óra körül be is futott. Eközben a másik autóval éjjel kettő körül célba értünk. Szállásunk a városon kívül, egy tanyaszerű helyen volt. Ha nincs az az áldott jó GPS, sose találtunk volna oda. Jöttünkre felébredt az U18-as csapat, és Pocsai Pista vezérletével nekiláttunk a Ducato kipakolásának: táskák, etetőanyag, hűtők, élelmiszer, csali… Szerencsére az élő csalink kétharmada túlélte a viszontagságokat, mi pedig hajnali fél ötkor ágyba kerültünk. Fél hétre befutott a két autó a csapat Párizsban maradt részében, és a nap nagy részét passzív pihenéssel töltöttük: aki tudott, aludt, mint a barnamedve! Délután, némileg pihenten, fürödni indultunk az alig pár kilométerre levő Atlanti-óceánhoz, majd közös vacsorával zártuk a napot.
Kapitányaink közben még technikai értekezleten is jártak Rieux-ben, ahol megtudták, hogy az U14-es verseny nem az eredeti helyszínen lesz, hanem a Vilaine folyó egy másik szakaszán, ugyanis az eredetileg kijelölt pályán – a rendezők szerint – nincs hal! A döntés meglehetősen érdekes volt, a VB hetében nem szokás helyszínt változtatni… A cserénél sokkal jobban foglalkoztatott bennünket, hogy hogyan jutunk ki kedden a pályára az első edzésnapon? A szerviz ugyanis kedd délre ígérte az autó megjavítását. Szerencsére az U18-as és az U23-as csapat segítségünkre sietett: kisakkozták, hogy egyik kivisz, a másik visszahoz, még azon az áron is, hogy így saját lehetőségeiket rontották. Szóval, kis késéssel ugyan, de kijutottunk a pályára, amin azonnal látszott, hogy nem igazán készítették elő: a sebtében lekaszált, félméteres fű darabjaival hamarosan megteltek a cipőink, papucsaink. Nagyobb baj volt, hogy a part mentén folyamatos, 3-5 méter széles hínármező virított, sok helyen megnehezítve a horgászatot. Kiszedését kedd délutánra ígérték a rendezők, emiatt az első edzésnapot abba is kellett hagynunk 14 órakor.

A pályán lehetett volna még dolgozni egy “kicsit” …
A feletetetlen pályán nagyon kevés halat fogtunk. Milyen lehetett a másik, amit haltalanság miatt cseréltek le? Martin Gabi délben már maga is beült az egyik helyre, mondván: nem igaz, hogy nem lehet itt “rendes” halat fogni! A mederfenék alapos feltérképezése, a szerelék módosítása, és pontos etetés után 8-10 leúsztatás után fogott egy kb. 20 dekás dévért. Ember még nem látott ekkora halat a pályán, röpködtek is a “lottóötös van”, a “vak tyúk is talál szemet”, és ezekhez hasonló beszólások, de Gabi elhallgattatta a kétkedőket azzal, hogy még egy dévért fogott. – Most már megmutattam, hogyan kell halat fogni, csináljátok utánam! – jelentette ki szerényen, majd visszaadta gazdájának a kölcsönpecát. Közben a telefont is figyeltük, várva a párizsi hívást a szervizből, ami kora délután be is futott: mehetünk az autóért, kész! Sziklai Gábor és Fotyék Peti egy U23-masoktól kapott kölcsönautóval indult másnap reggel a 900 km-es túrára, és némileg megkésve este 10 körül telefonáltak: minden rendben, elindultunk haza. Fél háromra otthon vannak, gondoltuk, de megint tévedtünk: éjféltájban jött a telefon, hogy elment a Hyundai töltése, lemerült az akksi, próbálják megoldani. Mi jöhet még? – kérdeztük, de Gábor, akit már csak McGyverként emlegettünk, megoldotta a kérdést: az akkukat óránként cserélgetve, végül is fél hatra befutott a különítmény a szállásra. Következett az agyalás: hogyan jutunk ki az edzésre?
A két másik csapat már rutinból fuvarozott ki bennünket. Időben kiértünk, és az előkészületek után, a keddi tapasztalatok hasznosításával, a kedden este elkészített csúszó bolognais és slideres szerelékkel nekifogtunk a halfogásnak. A halfogást szó szerint értem, mert a többi csapathoz képest lényegesen jobban szedtük a csatorna dévéreit.

A kiló feletti dévér ritka zsákmánynak számított.

Dél körül már egész kis tömeg gyűlt össze a csapat mögött, azt figyelve, mi a fenét találtak ki a magyarok? A trükk egyszerű volt: a meder pontos feltérképezése, az egyedi Exner bolo és slider úszók, a nagyszerűen működő Timár mix etetőanyag, a medertörés pontos etetése és meghorgászása együttesen eredményezte a sikert.

Elég volt kiigazodni ennyiféle etetőanyag és csali között…

Önbizalom-növelésre nagyon jó volt  a szerdai edzésnap, és a hazataxizás után első dolgunk volt nekiesni a Hyundai-nak: mitől nem megy a töltés? Nagy Attila nemcsak úszókat tud gyártani, ért az autószereléshez is! Azonnal észrevette, hogy a hibát egy leszakadt kábel okozza. A kijavítás már csuklógyakorlat volt, így csütörtökön végre saját erőnkből tudtunk kimenni a pályára. Nem kis dolog volt, annyi viszontagság után!
Az edzés a szerdaihoz hasonlóan alakult: a szomszéd boxban horgászó olaszok top fogása kicsivel kevesebb volt, mint nálunk a leggyengébb… Szóval, összeállt a szerelés, az etetőanyag, és a taktika is, a fiúk pedig a kezdeti bizonytalankodás után ráéreztek a horgászat, az etetés ritmusára, kezdték élvezni, hogy egyre nagyobb közönségük van. Pénteken szélső edzésboxot kaptunk, ami kimagasló fogásokat adott: 3 és 8 kg között termeltek gyerekeink. A zsákmány között volt több 1-1.5 kg-os dévér és egy-két mulett is.

Sokan itt láttak először tengeri pért.

Legtöbben itt láttunk először tengeri pért, ami a maga 1.5 kg-os egyedsúlyával ugyancsak bónuszhalnak számított az 1-1.5 kg körüli átlagfogáshoz képest. A pályáról hazaindulva érdekes látványban volt részünk: a boksz mögött hagyott szemetes zsákokat 3-4 emberke túrta széjjel, azt kutatva, vajon mivel horgászunk? Még mielőtt megszólna bárki is bennünket az elhagyott szemétért, elmondom, hogy a pályán sem kuka, sem WC nem volt egész szombatig. A szerb csapatvezető kolléga tömören úgy foglalta össze Matteoli úr kérdésére a hiányosságokat: Not fish, not toilette, no containers!

Bakó Peti szuggerálja a vizet.
Szaniszló Máté szerdán fogta a legtöbbet.

Hazaérve díszmagyart húztunk, hogy a megnyitó ünnepségre siessünk. A rendezők nem csináltak nagy felhajtást, egy óra alatt le is zajlott a program, egy kis frissítő záporral színesítve.
Másnap mindenki izgatottan várta, mit hoz neki az első forduló sorsolása? Legjobban Szaniszló Máté örülhetett, hiszen A1-es pályát kapott, de a többiek sem panaszkodhattak Martin Gabi hal kezére, amivel a rajtszámokat kihúzta. Negyed órával a kezdés előtt már begyúrt etetőanyaggal, pattanásig feszült idegekkel vártuk a dudaszót, ami az alapozó etetés kezdetét jelzi, de helyette szaggatott jelzést hallottunk: kiparancsolták a versenyzőket a rendezők, mert hatalmas zivatar csapott le ránk.

Az ítéletidőt az autókban vészeltük át.

A holmik, a csali gyors letakarása után bő órát ültünk az autóban, várva a vihar elvonulását. -Vagy az autó romlik el, vagy az idő! – mondta valaki. A vihar elvonult, elkezdődött a forduló, és mindenhonnak jó hírek érkeztek: mindegyik versenyzőnk az első háromban van. Különösen igaz volt ez Bakó Petire, aki a hét közi gyengélkedés után most brillírozott, bizonyítva, hogy “a lónak a derbi napján kell jót futnia”. Két kifogott mulettje után már csak az volt a kérdés, ki lesz mögötte második a szektorban? A mérlegelés után kiderült, hogy nyolc pontot teljesítve az élen állunk, néggyel megelőzve a házigazdákat, és héttel az olaszokat. Peti egyese mellé egész héten kiemelkedően horgászó Szabácsik Peti egy peches kettest tett le, mindössze pár grammal lemaradva egy “mulettes” versenyző mögött. Kettest pecázott Sziklai Dominik is, akit a szélső szektor széléről vertek meg, szintén mulettel. Szaniszló Máté túlizgulta kicsit a szélső helyes horgászatát, és hármassal kelt fel. Soha rosszabb kezdést! Gyors körbetelefonálás után megtudtuk, hogy az U23-as csapat hozzánk hasonlóan jól áll, az U18-asok kicsit gyengébben muzsikáltak az első napon.
Hazaérve szerelékek pótlása, újratöltése következett, majd korai takarodó, hiszen másnapra még akadt némi tennivaló: elérhető közelségbe került az előző évi kivételes eredmény megismétlésének lehetősége! Martin Gabi – jó pedagógushoz illően – tréfákkal oldotta a szinte tapintható feszültséget, bőven osztva közben a dicséretet is.
Vasárnap, a pályára kiérve kellemetlen látvány fogadott bennünket: az addig egy helyben álló, vagy egész lassan áramló csatorna megduzzadt, és elég erősen balra folyt, vize bezavarosodott. – Úgy megy, mint a versenyló! – foglalta össze a lényeget Gabi, egyúttal mindenki lelkére kötve, hogy az apróhalas pecát senki ne felejtse el bevinni, mert lehet, hogy 60-70 dkg apróhalra kell majd “egerészni” a rohanó vízben. A forduló elkezdődött, és – bár jóval nehezebb volt halat fogni – az első óra végére mindenki megfogta a maga dévérét, igaz, a kisebb méretből.
– Nem baj, fog ez menni! – gondoltuk, hiszen más csapatoknak is a miénkhez képest nehézségei voltak: a beállt bolós, slideres szerelék 20 másodperc alatt (!) leúszott a szektorhatárig! Mégsem lett volna baj, ha az időjárás nem szól bele újra a fordulóba: jó egyórás horgászat után lecsapott ránk a tegnapi vihar nagytestvére, mintegy másfél órára megszakítva a fordulót. A kényszerű szünet alatt etetésünk semmivé lett, újabb alapozást pedig etetőanyag hiányában már nem tudtunk lőni. Gábor és Péter vért izzadt, hogy az utolsó órában halat fogasson a gyerekekkel. – Elő az apróhalas pecákat! – adta ki az ukázt a kapitány, de kiderült, hogy a kérés ellenére nem mindenki vitte be a szektorba a snecizős cuccokat, bízva az egész héten működő sliderben és bolóban. Így járt Bakó Peti is, akinek snecibotja akadt ugyan, de szerelék?? – Húztd ki azt a ládafiókot! – adta ki a parancsot Fotyék Peti is, akire a C-D szektor volt bízva. És nini: a fiókban – ó, áldott rendetlenség! – ott lapult egy tavalyi, OB-ról ránk maradt 3 réses keszegezős szerelék, 18-as horoggal! A szerkóhoz – a Martin-módszert alkalmazva – hozzáköttetett kb. 70 cm damilt, ami így határozottam alkalmassá vált az apróhalazásra. Szerencsére a snecik hamar beálltak, és az utolsó órában Petike kiszedett 50-60 db snecit, ami szó szerint aranyat ért: szektor kettese egyéni világbajnoki címet hozott számára! Persze, ezt akkor még nem tudtuk, így a mérlegelés után hatalmas számolgatás kezdődött: mire elég a vasárnapi, gyengébb teljesítmény? Sok reményünk nem maradt az első hely megőrzésére, hiszen a franciák a négy szektorból háromban előttünk végeztek. Szabácsik Peti négyese, Dominik ötöse, Máté nyolcasa, Bakó Peti kettese 19 pontot ért, ami túl sok volt az előző napi nyolc pontunkhoz adva. A franciák két ponttal jöttek be elénk, az első napi 12 pontjukhoz 13-mat horgászva.
Még nagyban búslakodtunk a csapatarany elvesztésén, mikor többen, több csapattól jöttek gratulálni. Már csak azt nem értettük, mihez? Ők már tudták, amit mi nem: Bakó Peti 3 ponttal, több fogott hallal egyéni világbajnok lett! Még ő sem örült igazán a győzelemnek, annyira sajnálta az elvesztett csapatversenyt… Ezzel kapcsolatban Nicola Beroud, a Declic Peche főszerkesztője is így nyilatkozott: nem Franciaország nyerte az aranyat, ti vesztettétek el! Azért is szívmelengető volt ezt hallani, mert nemcsak hogy francia ember szájából hangzott el, hanem ráadásul magyarul! Nicola ugyanis remekül beszéli nyelvünket, magyar kötődése közismert. Aztán a körbetelefonálás után kiderült, hogy mégis van magyar csapatarany! Az U23-mas válogatott ugyanis megvédte tavalyi világbajnoki címét.
Az eredményhirdetésen már tudtunk örülni is a csapatezüstnek, hiszen annyi pech, balszerencse, viszontagság ellenére született! Amíg az autóval bajlódtunk, szó nélkül aláírtuk volna ezt az eredményt… Aznap délután kétszer hangzott fel a Himnusz Rieux-ben, jelezve, hogy a magyar utánpótlás a világ élvonalába tartozik.

Az első helyezett U23 és a második helyezett U14 csapatok
A boldog csapat a dobogón.
Elbírod, Petike?
A sok hányattatás után megérdemeltük a sikert.

Az eredményhirdetés után önfeledt fényképezkedés, majd bankett következett, svédasztalos fogadással, mindenféle tengeri herkentyűvel. Én magam a sárgadinnyéből ettem a legtöbbet…
Hazaérve gyors pakolás, fürdés, majd alvás következett, mert hétfőn korán akartunk elindulni. Gyors reggeli, majd az utolsó bepakolások után nekivágtunk a jó 2000 km-es hazaútnak. Úgy számoltuk, kedd reggelre hazaérünk. Nem kellett volna… Párizson csont nélkül keresztüljöttünk; se dugó, se forgalom. A székesegyházáról híres Reins körül jártunk, amikor 120-as tempónál pukkanó hangot hallottam, ezzel együtt az autó hátulja erősen szitálni kezdett: hátsó defekt! Fogalmam sincs, hogyan álltunk meg, azt sem tudom, mennyi idő alatt, csak Ági kiáltására emlékszem: – Gyerekek, kapaszkodjatok!

Ezt is megúsztuk!

Egyszer csak álltunk, és remegő lábakkal szálltunk ki a Hyundai-ból, elátkozva a tulajdonost és családfáját. Elhatároztuk, hogy nem spórolunk tovább, kicseréltetjük a másik két gumit is. A pótkereket már rutinból cserélte Sziklai Gábor. – Megy ez már becsukott szemmel is! – próbálta oldani a feszült hangulatot, nem sok sikerrel. Mindannyian tisztában voltunk vele: csak a gondviselésnek köszönhetjük, hogy megúsztuk ép bőrrel a defektet. Letértünk a sztrádáról, hogy gumit cseréltessünk, kerül, amibe kerül! Az életünk többet ér 300 eurónál… Úgy gondolnánk, gumit cserélni könnyű dolog: keresel egy szervizt, fizetsz, és ennyi. Franciaországban ez nem így működik. Összesen 14 (!) szervizt találtunk: volt közte a kicsi műhelytől kezdve Peugeot márkakereskedésen keresztül egy hipermarket méretűig mindenféle, de egyben megegyeztek: ilyen méretű gumi, ami nekünk kellene, nincs! Egész addig elhittük ezt, amíg az egyik szerviz Peugeout-ján nem láttuk a keresett gumiméretet. Persze, ilyen gumiról ott sem hallottak… Tudtuk, hogy a franciák nem igazán kedvelik az idegeneket, de erre azért nem számítottunk, hogy sehol sem hajlandók – jó pénzért sem! – segíteni rajtunk! Végül visszatértünk a sztrádára, és sűrű imádságok között elindultunk hazafelé, remélve, hogy a maradék gumi kibírja valahogy, míg hazaérünk. A német-francia határon utolértünk egy esőfelhőt, és a fronttal együtt haladva végül is hazaértünk. A késő délelőtti órákban elköszöntünk, a gyerekek és szüleik, kísérőink hazaindultak, nekünk pedig még volt egy kemény meccsünk: a balsorsú járművet beadva meg kellett (volna) egyeznünk a bérbeadóval a kártérítésről, hiszen az általa sebtében utánunk küldött összeg a párizsi szerviz költségeit sem fedezte, nem beszélve a trélerköltségről, a meghibásodás miatt megtett plusz 3000 km költségéről, az elpusztult élő csali értékéről. Részletes kimutatást, névre szóló számlákat mellékeltünk, a tulaj pedig égre-földre megígérte: mindent kifizet, csak adjunk pár napot, amíg a pénzt előteremti. Kár, hogy az ígéretet nem foglaltuk írásba, mert máig nem láttunk egy fillért, egy eurocentet sem a megígért kárpótlásból!
Drága tanulópénz volt… Tanulság? Több is van: a kiutazást sokkal korábban kell megszervezni; alaposan át kell nézni a bérautót indulás előtt; és a legfontosabb: a helyi vállalkozó semmivel sem különb a 200 km-re lakónál!
Beszámolóm a tervezettnél hosszabbra sikeredett, de még így sem teljes. Ha valami lényegeset kifelejtettem volna, úgy az érintettektől elnézést kérek: az én koromban már könnyen felejt az ember… Az utolsó mondatok a köszönetéi. Nem tudom pontosan, hány helyről, kiktől kapott támogatást a csapat, és nem is kezdem felsorolni, hátha valakit kihagyok. Mindenki úgy segített, ahogy tudott: a húsnagykereskedés fagyasztott élelmiszerrel, az Exner úszókkal, a Timár Mix etetőanyaggal. Köszönjük a MOHOSZ és a Team Hungary támogatását. Külön köszönet Gábornak, Sziklai Dominik édesapjának, mert igazi magyaros leleményességgel megoldotta a megoldhatatlant is, és Áginak, Szaniszló Máté anyukájának, aki a csapat egyetlen hölgytagjaként egy héten át “anyánk” volt, sütött-főzött, mosogatott, bevásárolt. A legnagyobb köszönet a két másik csapatnak jár: nélkülük lehet, hogy el sem jutottunk volna Bretagne-ig.

És hogy lesz-e folytatás jövőre, Hollandiában? Ha a kapitányon és a szülőkön múlik, biztosan!

VB 2013 Franciaország