Kecsege

Testhossza az 1 métert, testtömege 6-7 kg-ot is elérheti. Hátvértje megnyúlt, hátrafelé irányuló hegyben végződik. Teste karcsú, orra keskeny, hosszú, gyengén felfelé hajló. Négy rojtozott bajuszszála viszonylag hosszú, lesimítva eléri a felső ajkat. A testének nagyobb része sötétbarna, szürkésbarna vagy feketésbarna, esetleg zöldes vagy kékes árnyalattal. A hasa sárga vagy vörhenyes fehér színű. Vértjei elefántcsont színűek. Rovarlárvákkal, apró csigákkal, kishalakkal és növényi törmelékekkel táplálkozik. Májusban-júniusban ívik. A lárvák 4-5 nap alatt kelnek ki és megkezdik a Fekete-tenger felé vándorlást, de a tengert nem érik el, visszafordulnak.

Angolna

Az angolnákból összesen 19 faj él, ezek közül csupán egy honos Magyarországon. Méretét tekintve kivételes esetben egyméteresnél nagyobbra is nőhet, de átlagosan a 60–80 centimétereseket lehet kifejlettnek tekinteni. Táplálkozását tekintve ragadozó hal, fenéklakó mivolta miatt a víz mélyén előforduló kisebb állatokkal táplálkozik. Feje enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedően kúpos, nyak nélkül kapcsolódik az állat törzséhez. Az angolna törzse a fejtől egyenletesen kiszélesedik, és hengerszerűen nyúlik. A fej-nyak kapcsolathoz hasonlóan az állat törzse átmenet nélkül kapcsolódik a farokrészhez. A törzsön körülbelül egyforma méretű páros és páratlan számú úszók helyezkednek el. Az egyetlen páros számú úszó a mellúszó, amely a legutolsó kopoltyúfedő lemez tövénél kezdődik.

Bodorka

Hazánk minden vizében megtalálható. Rendkívül jól alkalmazkodó halfaj. Kistermetű, legtöbbször 10-18 cm-es. Teste oldalról lapított, nem túl magas hátú, szája csúcsba nyíló, középállású. A has- és hátúszók első sugarai merőlegesen egy vonalba esnek, a hasvonal a has- és a farok alatti úszók között hengeres, él nincs rajta. Szemgyűrűje pirosas a hát zöldesszürke, a has fehér, a páros úszók enyhén vörhenyesek, a páratlanok szürkés-vörösek. Rovarlárvát, aprócsigát, plankton-rákokat, hínárhajtásokat fogyaszt. Április elején 10-12 °C-os vízhőmérsékleten csoportosan ívik.

Vörösszárnyú keszeg

Hazánkban nagyon sok helyütt találkozhatunk vele. Elsősorban a csendes, nyugodt, hínárossal benőtt vizeket kedveli. A holtágak, kiseb-nagyobb tavak, keskeny csatornák kedvelt élőhelyei. növényi tápláléktól az apróbb rovarokon keresztül a lárvákig mindent elfogyaszt. Oldalról lapított, viszonylag magas testű hal. Hát, és hasvonala erősen ívelt. Úszói viszonylag fejlettek. Háta feketés-zöld, oldala a kifejlett példányoknál aranysárga. Szemgyűrűje aranysárga, esetleg narancsvörös. Úszói élénk pirosak. A bodorkával ellentétben a has alatti úszók, és a farok alatti úszó közötti hasvonal éles. Szája felső állású.

Domolykó

A domolykó igazi folyóvízi hal. Elérheti az 50 cm testhosszt is. Kedvező körülmények között 6-8 kilóra is megnőhet, de nálunk a 3 kilónál nagyobb példányok már ritkának számítanak. Teste hengeres, oldalról csak enyhén lapított. Feje viszonylag nagy, a homlokrész széles. Csúcsba nyíló, vagy kissé felső állású szája nagy. A hátúszó szegélye egyenes, vagy kissé domború, ami a nyúldomolykóhoz hasonlítva a legfeltűnőbb megkülönböztető bélyeg. Háta feketés vagy barnás-zöld. A hasúszók és a farok alatti úszó vörösek, a többi úszó sötétszürke. A fiatal példányoknál minden úszó szürkés színű. Tápláléka algák, növényi részek, rákok, férgek, csigák, vízre hulló rovarok és gyümölcsök, magvak, alkalmanként halivadék és ikra.

Méret: 25 cm

Tilalmi idő: 04.15-05.31.

Jászkeszeg

A nagyobb folyókat és tavakat kedveli. Testhossza átlagosan 30-50 centiméter. A mell, a has és a farok alatti úszói vörösek, hát és farokúszója pedig barnás. Rajhal, nyáron a felszín közelében tartózkodik, télen a fenékre húzódik. A fiatal példányok állati és növényi planktonnal táplálkoznak, míg a felnőttek férgeket, apró rákokat, rovarlárvákat és kisebb puhatestűeket esznek. Április – június között ívik.

Méret: 20 cm

Tilalmi idő:04.15-05.31.

Balin

A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható, a pontyfélék családjába tartozik, felső szájállású, foga nincs, mégis ragadozó hal. Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, bőrét apró pikkelyek fedik. Úszói erőteljesek, nagyok. A hátúszója nagy első sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik, gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízből. Szeme nagy szemgyűrűje citromsárga. Testhossza 70-80 cm is elérheti. Főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. Márciusban kezdi az ívást.

Méret: 40 cm

Tilalmi idő: 03.01-04.30.

Küsz

Teste nyúlánk, oldalról lapított, szája felső állású. Háta csillogó kékeszöld, oldala, hasa ezüstösen csillogó, úszói közül a hát- és farokúszó szürke, a többi fehér. Az úszók töve pirosas. Planktont, rovarokat, lárvákat fogyaszt. Áprilistól júniusig egyedenként változóan több szakaszban ívik

Karika keszeg

A dévérkeszeg mellett a másik leggyakrabban előforduló keszegfajtánk. A sekély mocsaras vizeken, illetve a gyors vizű hegyi patakokon kívül szinte mindenhol előfordul. Teste lapos, oldalról lapított. Feje kicsi, szája csúcsba nyúló. Szemei a fejéhez képes nagyok. A mell- és a has úszók rövidek, a rövid, de magas hátúszó kezdete jóval a has úszó töve mögött van. A hát sötétbarna, esetleg kékes színezetű, az oldalak szürkésen ezüstös csillogásúak, a has ezüstös. vörhenyes. Ívását májusban kezdi, mely elhúzódhat egészen júniusig. Tápláléka apró méretű állatok (rovarok, lárvák), de előszeretettel fogyaszt különféle növényi eredetű dolgokat is.

Dévérkeszeg

Oldalról lapított, magas testű hal, a hát vonala gyengébben, a hasé erősen ívelt. A nyakszirtnél egy jellegzetes törés figyelhető meg. A feje kicsi, orra legömbölyített, szeme közepes nagyságú. A száj félig alsó állású. Hátúszója magas, rövid, a farokalatti úszó hosszú. A hosszú farokúszó mélyen kivágott, alsó lebenye valamivel hosszabb a felsőnél. A fiatal egyedek úszói áttetszőek, színtelenek, a kifejlett példányoknál palaszürkék. Ívása több szakaszban április végétől júniusig tart. Eleinte algákat, majd zooplankton szervezeteket fogyasztanak. A kifejlett egyedek szúnyoglárvákat, kagylókat, csigákat és csővájó férgeket fogyasztanak.

Laposkeszeg

A dévérkeszegnél kevésbé magas hátú, de rendkívül lapított testű hal. Farok alatti úszója feltűnően hosszú. Húsa fehér, de nagyon szálkás. esthossza 20-30 centiméter, de a 45 centimétert is elérheti. Apró állatokkal és planktonokkal táplálkozik. Április és május között ívik.

Szilvaorrú keszeg

Azért hívják szilvaorrú keszegnek, mert orra kissé kékes és gömbölyded. Szája alsó állású, túlnyúlik a szájon. Táplálékát (rovarlárvák, férgek stb.) főleg a vízfenékről gyűjti. Nagyobb folyóvizeinkben – a Dunában, a Tiszában – él, és többnyire a talaj közelében tartózkodik. Májusban-júniusban ívik. Tápláléka apró fenéklakók.

Méret: 20 cm

Tilalmi idő: 04.15-05.31.

Garda

Álló és lassú folyású vizek lakója. Testhossza 25-35 centiméter, maximum 60 centiméter. Szájrése meredeken felfelé irányul. 90-115 kicsi pikkelye van a hullámos oldalvonala mentén. Rajhal, amely napközben a fenék közelében tartózkodik, éjszaka a felszínre emelkedik. Tápláléka planktonrákok, rovarlárvák és bábok, repülő rovarok és apró halak. Május – júliusban ívik.

Méret: 20 cm

Tilalmi idő: 04.15-05.31.

Paduc

A paduc teste megnyúlt, de formás, áramvonalas, a folyó sodrásához teljes mértékben idomult. Szája jellegzetesen alsó állású, hasíték alakú. Sekélyebb részeken oldalra fordulva, (szedegeti a kövekre tapadt zöld-, és kovaalgákat. A farokúszó mélyen bemetszett, mellúszói viszonylag nagyok. Teste a háti részen feketészöld, az oldalain ezüstösen csillogó, amit a szürkés-vöröses farokúszó és a vöröses színű úszók díszítenek. Színei ívási időben különösen élénkké válnak. Márciusban-májusban ívik. Lárvákkal, férgekkel, alsórendű rákokkal és algákkal táplálkozik.

Méret: 20 cm

Tilalmi idő: 04.15-05.31.

Compó

A pontyfélek családjába tartozik, testalkata nyújtott, uszonyai lekerekítettek. Apró pikkelyek fedik a testét és rendkívül vastag nyálkaréteg borítja. Színében a zöldes árnyalatok dominálnak, szája végállású, szájszegletében két bajusz szál van. Apró állatokkal táplálkozik, amelyeket az iszapból túr ki. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárga és piros színváltozata is előfordul. Május-júniusban ívik.

Méret: 25 cm

Tilalmi idő: 05.02-06.15.

Márna

Sebes folyású, oxigénben gazdag, mély vizeket kedveli. A teste izmos, nyúlánk és hengeres, oldalról enyhén lapított. A szája alsó állású 2 pár bajuszszállal és húsos ajakkal. Zöldesbarna a háta és zöldes-fehéres testén apró pikkelyek vannak. A hasa sárgásfehér, úszói vöröses színűek. Ívása május-június hónapban zajlik. Táplálkozása változatos, étrendjébe a tartozik a víz fenekén élő álca, csiga, féreg, amelyek után állandóan turkál. Elfogyasztja a vízzel sodort táplálékot és a fiatal halivadékot is. Szívesen tartózkodik a szennyvízbefolyások utáni vizeken, hídlábak mögött, patakok, folyók egyesülése utáni szakaszokon. Leharapdálja a kövek algaszőnyegét a húsos ajkai segítségével.

Méret: 40 cm

Tilalmi idő: 04.15-05.31.

Széles kárász

Megtalálható folyókban és állóvizekben egyaránt. Teste zömök, oldalról lapított, háta magas felépítésű. Feje kicsi, szája felső állású ajkai a pontynál kevésbé húsosak és nincsenek bajuszszálai. Testét nagy pikkelyek fedik, melyek vastagok és erősen ülnek. Háta barnás, zöldes csillogással; oldalai világosabbak, sárgásbarnák. A hasa sárgásfehér néha halvány vörös árnyalattal. Szeme nagy, homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Farokúszója gyengén bemetszett. Ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval. Mindenevő, táplálékát kisebb gerinctelen állatok, növényi hajtások és magvak, valamint szerves hulladékok alkotják.

Ponty

Legismertebb és legnépszerűbb halunk. Előfordul különböző testformákkal és színekkel az élőhely és életviszonyok szerint. Szereti a náddal szegélyezett, jól felmelegedő, iszapos aljzatú sekélyebb tavakat és lassan folyó vizeket. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. A bajusz által könnyen megkülönböztethető a kárásztól. Az életmódjára az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Ívás ideje május – július között van. Főként vízinövények fiatal hajtásaival, vízi rovarokkal, rovarlárvákkal, csigákkal, piócákkal, algákkal és más növényi tápanyagokkal táplálkozik.

Méret: 30 cm

Tilalmi idő: 05.02-05.31.

Harcsa

A magyarországi halfauna „óriása”, megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak olyan mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, amelyek árnyékában biztosan rejtőzhet. A teste a többi hazai halunktól különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított.  Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú és teste pikkelytelen. Színe többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. A harcsa ívása a már egyenletesen meleg május végi, június eleji időszakra esik.

Méret: 60-100 cm

Tilalmi idő: 05.02-06.15.

Csuka

Magyarország vizeiben is honos gyakori ragadozóhal. Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Feje testéhez képest igen nagy és szája kacsacsőrre emlékeztet. Nagy szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott. Szájában éles, erős és kúpos fogak helyezkednek el, több sorban, melyek elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszójához. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Ívása február-március közé esik.

Méret: 40 cm

Tilalmi idő: 02.01-03.31.

Vágó durbincs

Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról összenyomott. Feje és lekerekített orra aránylag hosszú, a szeme nagy. Csúcsba nyíló szája kicsi, fölső állkapcsának vége nem ér a szem alá. Hátúszója hosszú és magas. Az úszó hátulsó részének a széle közel egyenes, és ha a vonalát meghosszabbítjuk, az hegyes szögben metszi a faroknyelet. Farkalatti úszója rövid. Hasúszói előre tolódtak, szinte egy vonalban kezdődnek a mellúszókkal. Pikkelyei közepes nagyságúak, számuk a fölfelé ívelt oldalvonalon 35-40. Színe barnászöld, apró, szabálytalanul elszórt sötétbarna foltokkal tarkítva. Kis növésű halunk, jól fejlett példányai sem haladják meg a 10-15 cm-es hosszúságot.

Fogassüllő

Legnagyobb sügérfélénk, teste erősen megnyúlt, oldalról enyhén lapított. Aránylag alacsony hátú hal. Nagy feje oldalról ugyancsak lapított. Csúcsba nyíló szája is nagy: a felső állkapcsának vége eléri a szem vonalát, vagy azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek; közülük a többi közül kiemelkedő, úgynevezett ebfogak azok, amelyek révén a fogassüllő és a kősüllő kifejlett példányai egymástól jól megkülönböztethetők. Fésűs pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Háta sötét zöldesszürke, oldalai ezüstösfehér alapúak. A hátvonaltól a test közepéig 8-12 sötét sáv húzódik. A nagyobb példányok 50-60 cm hosszúak, de egy méternél nagyobbra is megnőhet.

Méret: 30 cm

Tilalmi idő: 03.01-04.30.

Kősüllő

Megnyúlt, aránylag alacsony, oldalról lapított testű hal. Feje hosszú, a szeme nagy, ehhez mérten az orra rövid, nem sokkal haladja meg a szem átmérőjét. Szája csúcsba nyíló, elég nagy, de fölső állkapcsának vége nem ér túl a szem középvonalán. Szájában erős fogak ülnek, de a többi közül kiemelkedő ebfogai csak a 10-15 centinél kisebb, fiatal példányoknak vannak. Farokúszója jól fejlett, a széle enyhén bemetszett. Farkalatti úszója rövid, benne 9-10 osztott sugár van. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 70-83. Zöldesszürke oldalát határozottabb vonalú sötét harántsávok tarkítják. A nagyobbak testhossza 25-30, esetleg 40 cm.

Méret: 25 cm

Tilalmi idő: 03.01-06.30.

Sebes pisztráng

A sebes sodrású, oxigénben dús és hideg vizeket kedveli. Alkalmas élőhelyen több kilós testtömeget is elérhet, de természetes vizeinkben ritkán akadnak 30 centinél nagyobb példányok. Teste orsószerű, oldalról kevéssé lapított. Feje nagy, orra tompa és rövid. Szája nagy és csúcsba nyíló, fogai erős ragadozófogak. Felső állkapcsa eléri a szem hátsó szélének vonalát vagy túlnyúlik azon. Hát- és farokúszója között kicsiny zsírúszót visel, farokúszójának széle kevéssé beöblösödő. Hátát, oldalát, esetleg úszóit világos udvarral körülvett fekete és rendszerint piros pettyek is díszítik. A fiatalok testoldalán az ezüstös alapszínnél kissé sötétebb, nagy foltok is láthatók. Főleg bolharákok, rovarlárvák és vízre hulló rovarok alkotják a táplálékát, de a nagyobb példányok halakat is zsákmányolnak. Szaporodása októbertől decemberig tart, az ikrát a patakok medrében készített mélyedésbe rakják, amelyet a megtermékenyítés után az ikrás kaviccsal takar be.

Méret: 22 cm

Tilalmi idő: 10.01-03.31.

Menyhal

Egyetlen tőkehalfélék családjába tartozó halfajunk. Az élénkebb sodrású hideg vizet és a kemény aljzatot kedveli. Fenéklakó. Éjszakai életmódú hal, kövek között, a part üregeiben búvik meg. A nagyobb példányok hossza 40-50 cm, ritkán 60 cm. Nyúlánk, a feji részén fölülről, farki részén oldalról lapított hal. Feje aránylag rövid, széles, orra közepesen hosszú, a szeme kicsi. Szája nagy, félig alsó állású, benne apró, hegyes fogakkal. Farok alatti úszója nagyon hosszú. Különálló farokúszója kicsi, szimmetrikusan lekerekített. Hasúszói a toroktájon helyezkednek el. Pikkelyei nagyon aprók. Testének színe zöldesbarna sötétebb márványozással. A fiatalabb egyedek táplálékát elsősorban fenéklakó gerinctelen állatok alkotják, a 20 cm fölöttiek a ragadozók, halakat fogyasztanak. Szaporodása decembertől februárig tart, több szakaszban ívik a folyók mélyebb részein. Az ikra kezdetben lebeg, később a kavicsos aljzatra tapad.

Méret: 25 cm

Sügér

Élőhelye: kis folyók alsó szakaszának, nagy folyók lassabb áramlású szakaszai, növényzetben gazdag, sekély állóvizekben, mély tavak és holtágak a parti sávja. A nagyobb példányok 20-30 cm hosszúak, kivételesen valamivel nagyobbak is lehetnek. Aránylag magas testű, oldalról lapított hal. Feje és szeme nagy, orra hosszabb, mint szemének átmérője. Szája csúcsba nyíló, de hasítéka kissé fölfelé irányul, benne apró fogak vannak. Fölső állkapcsa hátul a szem középvonaláig ér. Az első hátúszó végén egy nagyon jellemző fekete folt látható. Farokúszója enyhén bemetszett. Hasúszói a mellúszók alatt, de kissé hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei kicsik, erősen ülnek. Oldalait zöldes-feketés harántsávok díszítik. A kisebb példányok fenéklakó gerinctelenekkel táplálkoznak, az idősebbek apró halat zsákmányolnak. Áprilisban szaporodik növényekkel benőtt vagy tiszta vizű, köves-kavicsos aljzatú sekély vizekben. Az ikrások által kibocsátott ikraszemek egymáshoz tapadva gyöngyfüzérszerű láncot alkotnak, amely a növényeken vagy a köveken megtapad.

Méret: minden

Tilalmi idő: 03.01-04.30.

Amur

Eredetileg csak Kelet-Ázsiában, az Amurban és az attól délre eső nagy folyókban élt. Eredeti hazájában tipikus folyóvízi hal, nálunk főként állóvizekben, csatornákban telepedett meg, de nagy folyóink nem túl gyors áramlású szakaszian is előfordul. Nagy növésű hal, méteres hosszúságot és akár 30 kg feletti tömeget is elérhet. Teste megnyúlt, oldalról csak enyhén összenyomott, majdnem hengeres. Hát- és hasvonala kevéssé ívelt, közel párhuzamos. Feje kicsi, homloka széles, orra hát-hasi irányban lapított, a két orrnyílás között húzódó barázda miatt egy kissé homorú. Szája félig alsó állású, ajkai vaskosak. Hátúszója, kicsivel előrébb kezdődik, mint a hasúszója. Pikkelyei nagyok, erősen ülnek. A fiatal amur kezdetben planktonnal, majd apró gerinctelen állatokkal táplálkozik, később áttér a növények leveleinek és puhább hajtásainak fogyasztására. Intenzív táplálkozása a meleg nyári időszakra jellemző, ilyenkor saját testtömegének megfelelő mennyiségű táplálékot vesz magához naponta. Mivel emésztésének hatásfoka gyenge, a vízbe visszajutó ürülék az algák számára könnyen hozzáférhető növényi tápanyagot biztosít, ami az eredetileg áttetsző vizű hínáros-nádas tavakat algás vizekké alakítja. Ívása természetes vizeinkben is előfordulhat, de sikeres szaporodását eddig nem tapasztalták. Eredeti élőhelyén a folyók 20 fokosnál melegebb áramló vizében csoportosan ívik, ikrái a vízben lebegnek.

Szivárványos pisztráng

Eredeti élőhelye a Bering-tenger ázsiai és amerikai partvidéke, Magyarországra 1885-ben hozták be, azóta számos vizünkbe betelepítették. Fennmaradása csak az ismétlődő telepítéseknek köszönhető, stabil, önfenntartó állománya nem alakult ki. A sebes pisztránghoz hasonlóan a hegyi és hegylábi kisvízfolyásokat kedveli, de kisebb az oxigénigénye, ezért jobban tűri a víz felmelegedését. Tágabb tűrőképessége folytán olyan helyeken is megél – pl. alföldi holtágakban –, ahol a sebes pisztráng nem maradna meg. Több kilogrammos testtömeget is elérhet, de vizeinkben a 30-35 centi fölöttiek már ritkák. Orsó alakú, oldalról lapított hal, az idősebbek magasabb hátúak. Feje aránylag kicsi, ehhez mérten a szeme nagy. Orra rövid és lekerekített, hossza nem éri el a szemátmérő kétszeresét, többnyire inkább azzal egyenlő. Szája nagy és csúcsba nyíló, benne kisebb fogak sorakoznak. Felső állkapcsának vége a szem alá ér, de nem nyúlik a szem hátsó vonala mögé (ennek alapján jól elkülöníthető az őshonos sebes pisztrángtól). Hátúszójában és farok alatti úszója egyaránt rövid. Farokúszója jól fejlett, a hátsó vége enyhén homorú, és előtte a hátoldalon egy kis zsírúszó található. Pikkelyei aprók, oldalai ezüstösek, középen egy halványlila sávval, ami ívás idején a szivárvány színeiben játszik. A fiatalok oldalán nagyobb szürke foltok sorakoznak, amelyek idővel eltűnnek. Fején, testén és úszóin többnyire igen sok fekete petty látható. Tápláléka gerinctelen állatokból és kisebb halakból áll. Zsákmányát vízközt, az aljzaton és a víz felszínén is keresi. Szaporodása a patakok fölső szakaszán február-márciusban történik a sebes pisztrángéhoz hasonló módon.

Ezüstkárász

Eredeti hazája Délkelet-Ázsia, de ma már Európa túlnyomó részén megtalálható. Hazánkban az 1954. évi importját követően terjedt el, és ma már legtöbb vizünkben előfordul. Jól alkalmazkodik, a hegyi patakok kivételével szinte minden víztípusban megtalálható. Igazi élőhelyét a dús növényzetű sekély állóvizek jelentik, ahol nagy állományai alakulhatnak ki. Testhossza 20-25 cm, de 40 cm-nél nagyobb is lehet. Teste zömök, oldalról lapított, a feje viszonylag kicsi, de a kopoltyúfedők táján vaskos. Orra a szem átmérőjénél hosszabb, kevésbé lekerekített, mint a széles kárászé, a szája kicsi és csúcsba nyíló. Hátúszójának széle egyenesen levágott vagy kissé homorú (míg a széles kárászé domború). A hátúszó elején lévő csonttüske hátsó oldala durván fogazott, a fogak száma 10-15 (míg a széles kárász sűrűn fogazott ilyen csonttüskéjén 25-30 fog található). Pikkelyeinek színe általában ezüstös, de a tőzeges vizekben élő példányoké aranysárga is lehet. Vegyes táplálkozású hal, ezért is képes a különböző vizekben megélni. Főként apróbb gerinctelen állatokat fogyaszt, de élőbevonatot, növényi anyagokat és szerves törmeléket is eszik Az ikrákat több részletben, május-júniusban rakják le a sekélyebb vizek növényzetére. Elterjedésének határterületein kizárólag ikrásokból álló populációi élnek, amelyek más pontyfélék tejeseivel ívnak össze. A fajidegen hímivarsejt megindítja a petesejt osztódását, de örökítő anyaga nem használódik fel. Korábban nálunk is így szaporodott, de az 1980-as években megjelentek a hímek is, így lehetővé vált a más fajoknál szokásos ivaros szaporodásmód.

Törpeharcsa

A törpeharcsáknak két faja fordul elő nálunk: a XIX. században betelepített és korábban nagy egyedszámú állományt kialakító törpeharcsa, valamint az 1980-ban behozott, elszaporodásával napjainkban problémát okozó fekete törpeharcsa. Eredeti hazájuk Észak-Amerika. E fajok igazi élőhelye a növényzetben gazdag sekély állóvizek, az áradások által rendszeresen meglátogatott öreg holtágak, amelyekben időnként mértéktelenül képesek elszaporodni. A folyóvizek lassabb áramlású részein is megtalálhatók. Kistermetű fajok, nagyra nőtt példányainak hossza 25-30 cm. Mindkét fajra jellemző a zömök, a fejtájékán felülről, a farokrészén oldalról lapított test. A nagy fej elöl lapos, hátrafelé fokozatosan emelkedik, az orr hosszú, a szem kicsi. A széles szájban sűrű kefefogazat található. A száj körül 8 bajuszszálat viselnek, melyek közül 4 a felső, 4 az alsó állkapcson foglal helyet. A hátúszó elején egy erős, szúrós csonttüske van. Farok alatti úszó hosszú, fölötte a hátoldalon egy apró zsírúszó helyezkedik el. A mellúszók első sugara hegyes, kimereszthető csonttüskévé alakult. A farokúszó nagy, bőrük pikkelytelen. A halak színe az okkersárgától, illetve az olajzöldtől a barnásfeketéig változó, a testoldalt a törpeharcsánál szabálytalan foltok felhőzhetik. A fekete törpeharcsa úszói sötétszürkék vagy feketék, de az úszósugarak sokkal világosabbak a közöttük feszülő hártyánál, míg a törpeharcsa úszóin a hártya és az úszósugarak színe nem különbözik egymástól lényegesen. Főként apróbb gerinctelen állatokkal táplálkoznak, de növényi anyagokat is fogyasztanak. A nagyobb példányok az apró halakat is elkapják Szaporodásuk vizeinkben június-júliusra esik. Az ikrákat homokos aljzaton farkukkal kialakított fészekgödörbe rakják. Néhány hétig az ikrát és a kikelt ivadékot a tejes és az ikrás együtt őrzi.

Busa

A busáknak eredetileg két faját telepítették be hazánkba, a fehér és a pettyes busát. Halgazdaságban továbbra is a növényi planktont hasznosító fehér busát tenyésztik, a természetes vizekbe telepített, illetve kikerült halak összeívásából azonban olyan hibrid halak jöttek létre, amik a fehér és a pettyes busára jellemző jegyeket is hordozzák, és szűrőkészülékükkel minda növényi, mind az állati planktont hasznosítják. Emiatt a halgazdaságokon kívül – beleértve a horgászatot is – nincs értelme a két eredeti fajt külön kezelni. A busák eredeti hazája Kelet-Kína, ill. az Amur és az attól délre eső folyók vízrendszere. Közép- és Kelet-Európában már sokfelé megtalálhatók, Magyarországra 1963-ban hozták be őket. Eredeti hazájukban folyóvízi halak. A hazai állomány egyaránt megél a folyókban, a tavakban és holtágakban, a víztározókban és a nagyobb csatornákban. Hatalmasra képes megnőni, a nagyobb példányainak hossza 1 méternél is nagyobb lehet. Nyújtott testű, de meglehetősen magas, oldalról lapított halak. A fej nagy, a homlok széles, a kicsi szemek a fej alsó részén helyezkednek el. A hátúszó a hasúszóknál hátrébb kezdődik. Pikkelyeik aprók, a halak színe ezüstös vagy márványozott. Táplálékukat főként plankton és szerves törmelék alkotja, amit a kopoltyúíveik belső oldalán kialakult készülék segítségével szűrnek ki a vízből. Ívásuk 20 fokos vízhőmérséklet fölött a folyók, ill. áramló vizek nyílt vizében megy végbe. A kibocsátott ikraszemek a vízben lebegve fejlődnek.

Naphal

Eredeti hazája Észak-Amerika, ahol Kanadától Mexikóig elterjedt. Európába akváriumi díszhalként hozták be, mára Nyugat- és Közép-Európa természetes vizeiben széles körben elterjedt. Magyarországra 1905-ben került és gyorsan meghódította vizeinket. Legnagyobb állományai azokban a sekély állóvizekben alakulnak ki, ahol már van hínárnövényzet, de még nem uralkodott el teljesen. A mély holtágaknak csak a parti részeit lakja. A fiatalabb bányatavakban gyakran nagyon sűrű népessége él. Kisebb-nagyobb folyók lassú áramlású részin előfordul, de nem gyakori. Kistermetű hal, a nagyobb példányok testhossza is csak 10-15 cm körüli. Teste zömök, igen magas, oldalról erősen lapított. Feje viszonylag nagy, orra rövid, alig hosszabb, mint a szem átmérője. A sügérfélékhez hasonlóan kettős hátúszója összenőtt, nem két külön egységből áll. A kifejlett példányok kopoltyúfedőjének felső részén egy fülszerű, fekete-piros folttal díszített bőrfüggelék van. Szája kicsi és felső állású, hasítéka is fölfelé irányul. Hasúszói előre tolódtak, alig valamivel a mellúszók mögött kezdődnek. Pikkelyei aránylag nagyok, erősen ülnek. Színe kékes olajzöld, tarka mintázattal. Gerinctelen állatokkal, főként rovarlárvákkal táplálkozik, és étrendjében az ivadékkor után is megmaradnak a nagyobb plankton szervezetek. Szaporodási időszaka május-június, de kedvező körülmények között július-augusztusban másodszor is szaporodhat. Az ívásra készülő hímek a sekély szélvizekben lapos mélyedést készítenek. Az odacsalt nőstények ebbe rakják le ikrájukat, amit megtermékenyítés után a hímek őriznek, gondoznak.

Pisztrángsügér

Észak-Amerika keleti felén Kanadától Mexikóig őshonos, de Amerikán kívül sok helyre betelepítették. Magyarországra 1909-ben hozták be, de az elterjesztésére tett kísérletek nem jártak igazi sikerrel, stabil állománya kevés helyen alakult ki. Főként a sekély és mély vízzel is rendelkező kemény medrű tavak és a nem túl gyors, de kemény aljzatú folyószakaszok biztosítanak számára megfelelő élőhelyet. talált. A nagyobb példányok 30-40, olykor 50 cm körüliek. Megnyúlt, közepesen magas, oldalról lapított testű hal. Feje nagy és vaskos, az orra mérsékelten hosszú, de jóval fölülmúlja aránylag kicsi szemének átmérőjét. Nagy szája fölső állású, hasítéka ferdén fölfelé irányul. A fölső állkapocs a szem hátsó széléig ér, vagy azon is túlmegy. Hátúszójának első része sokkal alacsonyabb, mint a hátulsó. Farokúszója jól fejlett, széle kissé beöblösödő. Hasúszói a mellúszók alatt foglalnak helyet, azokkal szinte egy vonalban kezdődnek. Pikkelyei kicsik, de erősen ülnek. Színezete barnászöld, a fiatalokon hosszanti fekete mintázattal, amely az idősebbeken elhalványul, majd eltűnik. Kezdetben planktonnal, később rovarlárvákkal és egyéb gerinctelen állatokkal táplálkoznak, majd egyre több halat is fogyasztanak. Májusban szaporodik. Íváskor a tejesek a kavicsos-homokos aljzaton tányérszerű gödröt mélyítenek, ebbe kerülnek az ikrák. A megtermékenyített ikra a hímek védelme alatt fejlődik, de érzékenysége miatt a kelési arány gyenge.

Vágótok

A hazai vizekben vadon élő nagytestű tokfélékkel csakis folyóvizekben találkozhatnánk, azonban sok állóvízbe is telepítettek mesterséges szaporításból származó példányokat, főként vágótokot és különböző hibrideket (amik szintén automatikusan védelmet élveznek).

A pikkelyek helyett vérteket viselő, jellemzően hosszú orrú, erős, húsos, alsó állású szájú és aszimmetrikus farokúszójú halak tokféleként való felismerése nem okozhat gondot. Az egyes fajok elkülönítésére leginkább a száj és a száj előtt induló bajuszszálak alkalmasak.

A hazai vizekben leggyakrabban horogra kerülő – nem őshonos, fogható – tokféle a lénai tok. Ennek hosszú és sima bajuszszálai közelebb erednek az orrcsúcshoz, mint a nem túl nagy szájnyíláshoz, s hátrasimítva a felső ajkat elérik, az alsó ajak pedig középen megszakított.

A hatósági jóváhagyással foghatóvá tehető kecsege bajuszszálai szintén elérik a felső ajkat, de a kecsege bajuszszálai rojtozottak. Ezektől a többi – védett – tokfaj a száj és a bajuszszálak mérete, alakja alapján is biztosan elkülöníthető: a viza bajuszszálai is elérik a felső ajkat, de hatalmas szája szinte a fej egyik szélétől a másikig ér. A simatok ajkai megszakítás nélküliek, a vágótok és az igen hosszú orral rendelkező sőregtok bajuszszálai nem érik el a felső ajkat.

Viza

A hazai vizekben vadon élő nagytestű tokfélékkel csakis folyóvizekben találkozhatnánk, azonban sok állóvízbe is telepítettek mesterséges szaporításból származó példányokat, főként vágótokot és különböző hibrideket (amik szintén automatikusan védelmet élveznek).

A pikkelyek helyett vérteket viselő, jellemzően hosszú orrú, erős, húsos, alsó állású szájú és aszimmetrikus farokúszójú halak tokféleként való felismerése nem okozhat gondot. Az egyes fajok elkülönítésére leginkább a száj és a száj előtt induló bajuszszálak alkalmasak.

A hazai vizekben leggyakrabban horogra kerülő – nem őshonos, fogható – tokféle a lénai tok. Ennek hosszú és sima bajuszszálai közelebb erednek az orrcsúcshoz, mint a nem túl nagy szájnyíláshoz, s hátrasimítva a felső ajkat elérik, az alsó ajak pedig középen megszakított.

A hatósági jóváhagyással foghatóvá tehető kecsege bajuszszálai szintén elérik a felső ajkat, de a kecsege bajuszszálai rojtozottak. Ezektől a többi – védett – tokfaj a száj és a bajuszszálak mérete, alakja alapján is biztosan elkülöníthető: a viza bajuszszálai is elérik a felső ajkat, de hatalmas szája szinte a fej egyik szélétől a másikig ér. A simatok ajkai megszakítás nélküliek, a vágótok és az igen hosszú orral rendelkező sőregtok bajuszszálai nem érik el a felső ajkat.

Sőregtok

A hazai vizekben vadon élő nagytestű tokfélékkel csakis folyóvizekben találkozhatnánk, azonban sok állóvízbe is telepítettek mesterséges szaporításból származó példányokat, főként vágótokot és különböző hibrideket (amik szintén automatikusan védelmet élveznek).

A pikkelyek helyett vérteket viselő, jellemzően hosszú orrú, erős, húsos, alsó állású szájú és aszimmetrikus farokúszójú halak tokféleként való felismerése nem okozhat gondot. Az egyes fajok elkülönítésére leginkább a száj és a száj előtt induló bajuszszálak alkalmasak.

A hazai vizekben leggyakrabban horogra kerülő – nem őshonos, fogható – tokféle a lénai tok. Ennek hosszú és sima bajuszszálai közelebb erednek az orrcsúcshoz, mint a nem túl nagy szájnyíláshoz, s hátrasimítva a felső ajkat elérik, az alsó ajak pedig középen megszakított.

A hatósági jóváhagyással foghatóvá tehető kecsege bajuszszálai szintén elérik a felső ajkat, de a kecsege bajuszszálai rojtozottak. Ezektől a többi – védett – tokfaj a száj és a bajuszszálak mérete, alakja alapján is biztosan elkülöníthető: a viza bajuszszálai is elérik a felső ajkat, de hatalmas szája szinte a fej egyik szélétől a másikig ér. A simatok ajkai megszakítás nélküliek, a vágótok és az igen hosszú orral rendelkező sőregtok bajuszszálai nem érik el a felső ajkat.

Simatok

A hazai vizekben vadon élő nagytestű tokfélékkel csakis folyóvizekben találkozhatnánk, azonban sok állóvízbe is telepítettek mesterséges szaporításból származó példányokat, főként vágótokot és különböző hibrideket (amik szintén automatikusan védelmet élveznek).

A pikkelyek helyett vérteket viselő, jellemzően hosszú orrú, erős, húsos, alsó állású szájú és aszimmetrikus farokúszójú halak tokféleként való felismerése nem okozhat gondot. Az egyes fajok elkülönítésére leginkább a száj és a száj előtt induló bajuszszálak alkalmasak.

A hazai vizekben leggyakrabban horogra kerülő – nem őshonos, fogható – tokféle a lénai tok. Ennek hosszú és sima bajuszszálai közelebb erednek az orrcsúcshoz, mint a nem túl nagy szájnyíláshoz, s hátrasimítva a felső ajkat elérik, az alsó ajak pedig középen megszakított.

A hatósági jóváhagyással foghatóvá tehető kecsege bajuszszálai szintén elérik a felső ajkat, de a kecsege bajuszszálai rojtozottak. Ezektől a többi – védett – tokfaj a száj és a bajuszszálak mérete, alakja alapján is biztosan elkülöníthető: a viza bajuszszálai is elérik a felső ajkat, de hatalmas szája szinte a fej egyik szélétől a másikig ér. A simatok ajkai megszakítás nélküliek, a vágótok és az igen hosszú orral rendelkező sőregtok bajuszszálai nem érik el a felső ajkat.

Leánykoncér

A leánykoncér a nagy folyókban (főleg a Dunában, Drávában) jellemző. Ezek közül a gyakorlatiban igazán csak a leánykoncér meghatározása lehet problémás, mivel több hasonló testfelépítésű fogható keszegfajjal összetéveszthető. Leginkább a bodorkával keverhető össze, de annak a szája csúcsba nyíló, szeme nagyobb, szemgyűrűje rendszerint narancsos árnyalatú, míg a leánykoncérnak félig alsó állású a szája, a fejéhez képest kisebb a szeme, szemgyűrűje pedig fehéres. A jászkeszeg szája csúcsba nyíló, pikkelyei apróbbak, számuk az oldalvonalon 55-60, míg a leánykoncér jóval nagyobb pikkelyeket visel: az enyhén ívelt oldalvonala mentén 44-49 pikkely számolható.

Nyúldomolykó

A kicsi és félig alsó állású szájjal és homorú farok alatti úszóval rendelkező nyúldomolykó hasonlít a domolykóra, de annak feje és teste jóval vaskosabb, csúcsba nyíló szájának szöglete elér a szem vonaláig, és farok alatti úszójának a széle domborúan ívelt. Mivel a nyúldomolykó kistermetű hal, a domolykó méretkorlátozását betartva még véletlenül sem fog domolykónak vélt nyúldomolykót megtartani a horgász.

Petényi márna

A márnához nagyon hasonlító Petényi-márna szintén kis növésű hal, a márna méretkorlátozását betartva véletlenül sem fog márnának vélt Petényi-márnát megtartani a horgász. Igen jó fajbélyeg a hátúszó első úszósugara, ami a márnánál kemény, fogazott csonttüske – ilyet nem találunk a Petényi-márnánál. Emellett a farok alatti úszó hátrasimítva a márnánál meg sem közelíti a farokúszó tövét, míg a Petényi-márna farok alatti úszója hátrasimítva megközelíti vagy el is éri azt.

Lápi póc

Az apró lápi póccal kisebb, mocsaras állóvizekben vagy csatornákban találkozhatunk. Jellegzetes, zömök testalkata és barnás, finom fekete mintázatú színe miatt kevés fajjal lehet összetéveszteni, egyedül a hasonló életteret kedvelő amurgéb emlékeztet jobban rá, de az amurgébnek két hátúszója van, míg a lápi pócnak csak egy.

Fürge cselle

Az áramvonalas, orsószerű fürge cselle egy kistermetű, pataklakó halfaj. Lekerekített, tompa orra, nagyon apró pikkelyei, valamint az oldalát díszítő, olykor sötétebb, máskor világosabb, de azért észrevehető foltsor minden más halunktól megkülönbözteti. Ezekre figyelve más hazai fajjal nem téveszthető össze.

Kurta baing

Az apró kurta baing felső állású szája meglehetősen nagy, de mivel szájhasítéka meredeken felfelé irányul, szájszöglete nem éri el a szem vonalát. A faj egyik legjellemzőbb bélyege, hogy oldalvonala rövid, csupán az első 7-12 pikkelyen látható, azonban több pontyféle ivadékával is összetéveszthető, mivel azok fiatal példányain az oldalvonal gyakran nem látszik végig. A szélhajtó küsz teste oldalról lapítottabb, farok alatti úszója pedig hosszabb, mint a kurta baingnál. A balin szájhasítéka csak enyhén irányul fölfelé, szöglete viszont a szem alá ér. A domolykó szája csúcsba nyíló, farok alatti úszója pedig rövidebb.

Szivárványos ökle

A szivárványos ökle egy magas testű, oldalról erősen lapított, igen apró termetű hal, amelynek mind a háta, mind a hasa erősen ívelt. Orra rövid és tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. A szeme nagy, átmérője körülbelül megegyezik az orr hosszával. Az ivadék és a felnőtt példányok faroknyelén egyaránt egy fémes csillogású kékeszöld sáv látható, ami igen jó megkülönböztető bélyeg.

Fenékjáró küllő

A küllőfajok (fenékjáró küllő, halványfoltú küllő, felpillantó küllő, homoki küllő) mindegyikére jellemző az apró termet, a hengeres test, az alsó állású száj és annak tövében kétoldalt az 1-1 bajuszszál. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha küllőt fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. Az alkatra hasonló márna és Petényi-márna esetében 2-2 bajuszszálat találunk a száj két oldalán, de – szerencsére – még ezekkel összekeverve sem hibázhat nagyot a horgász, hiszen azokat is vissza kell ereszteni nyomban (egyiket a méretkorlátozás, másikat a védettség miatt).

Halványfoltú küllő

A küllőfajok (fenékjáró küllő, halványfoltú küllő, felpillantó küllő, homoki küllő) mindegyikére jellemző az apró termet, a hengeres test, az alsó állású száj és annak tövében kétoldalt az 1-1 bajuszszál. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha küllőt fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. Az alkatra hasonló márna és Petényi-márna esetében 2-2 bajuszszálat találunk a száj két oldalán, de – szerencsére – még ezekkel összekeverve sem hibázhat nagyot a horgász, hiszen azokat is vissza kell ereszteni nyomban (egyiket a méretkorlátozás, másikat a védettség miatt).

Felpillantó küllő

A küllőfajok (fenékjáró küllő, halványfoltú küllő, felpillantó küllő, homoki küllő) mindegyikére jellemző az apró termet, a hengeres test, az alsó állású száj és annak tövében kétoldalt az 1-1 bajuszszál. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha küllőt fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. Az alkatra hasonló márna és Petényi-márna esetében 2-2 bajuszszálat találunk a száj két oldalán, de – szerencsére – még ezekkel összekeverve sem hibázhat nagyot a horgász, hiszen azokat is vissza kell ereszteni nyomban (egyiket a méretkorlátozás, másikat a védettség miatt).

Homoki küllő

A küllőfajok (fenékjáró küllő, halványfoltú küllő, felpillantó küllő, homoki küllő) mindegyikére jellemző az apró termet, a hengeres test, az alsó állású száj és annak tövében kétoldalt az 1-1 bajuszszál. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha küllőt fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. Az alkatra hasonló márna és Petényi-márna esetében 2-2 bajuszszálat találunk a száj két oldalán, de – szerencsére – még ezekkel összekeverve sem hibázhat nagyot a horgász, hiszen azokat is vissza kell ereszteni nyomban (egyiket a méretkorlátozás, másikat a védettség miatt).

Réti csík

A csíkfajok (réticsík, vágócsík, törpecsík, kövicsík) mindegyikére jellemző a hengeres test, az alsó állású, húsos ajkakkal keretezett száj, amit sok (6 vagy 10) rövid, pár mm-es bajuszszál keretez. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha csíkot fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. A hosszú és akár 30 cm-esre is megnövő réticsík emlékeztethet az angolnára, de annak nincsenek bajuszszálai, nincs hasúszója és nem különálló, rövid a hátúszó és farok alatti úszó. A kis törpeharcsák hosszú bajuszszálakat viselnek csúcsba nyíló nagy szájuk körül, emellett testük nem hosszúkás-hengeres, fejük pedig lapos.

Vágócsík

A csíkfajok (réticsík, vágócsík, törpecsík, kövicsík) mindegyikére jellemző a hengeres test, az alsó állású, húsos ajkakkal keretezett száj, amit sok (6 vagy 10) rövid, pár mm-es bajuszszál keretez. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha csíkot fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. A hosszú és akár 30 cm-esre is megnövő réticsík emlékeztethet az angolnára, de annak nincsenek bajuszszálai, nincs hasúszója és nem különálló, rövid a hátúszó és farok alatti úszó. A kis törpeharcsák hosszú bajuszszálakat viselnek csúcsba nyíló nagy szájuk körül, emellett testük nem hosszúkás-hengeres, fejük pedig lapos.

Törpecsík

A csíkfajok (réticsík, vágócsík, törpecsík, kövicsík) mindegyikére jellemző a hengeres test, az alsó állású, húsos ajkakkal keretezett száj, amit sok (6 vagy 10) rövid, pár mm-es bajuszszál keretez. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha csíkot fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. A hosszú és akár 30 cm-esre is megnövő réticsík emlékeztethet az angolnára, de annak nincsenek bajuszszálai, nincs hasúszója és nem különálló, rövid a hátúszó és farok alatti úszó. A kis törpeharcsák hosszú bajuszszálakat viselnek csúcsba nyíló nagy szájuk körül, emellett testük nem hosszúkás-hengeres, fejük pedig lapos.

Kövi csík

A csíkfajok (réticsík, vágócsík, törpecsík, kövicsík) mindegyikére jellemző a hengeres test, az alsó állású, húsos ajkakkal keretezett száj, amit sok (6 vagy 10) rövid, pár mm-es bajuszszál keretez. Ennél többet nem kell tudnia róluk a horgásznak: ha csíkot fog, mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett. A hosszú és akár 30 cm-esre is megnövő réticsík emlékeztethet az angolnára, de annak nincsenek bajuszszálai, nincs hasúszója és nem különálló, rövid a hátúszó és farok alatti úszó. A kis törpeharcsák hosszú bajuszszálakat viselnek csúcsba nyíló nagy szájuk körül, emellett testük nem hosszúkás-hengeres, fejük pedig lapos.

Botos kölönte

A kölönték pataklakó halak. Hazánkban a botos kölönte előfordulására lehet számítani, a cifra kölöntét legfeljebb a folyók felső szakaszáról lesodródó példányok képviselhetik. A kölönték mindegyikére jellemző az elöl hengeres, hátulsó részén oldalról összenyomott, megnyúlt test, a széles, felülről lapított fej, nagy, csúcsba nyíló száj, a magasan elhelyezkedő szemek. Igen fontos jellemző, hogy a kölönték testén nincsenek pikkelyek, hasúszóik pedig különállók. A hazánkban előforduló halfajok közül csak a gébek hasonlítanak hozzájuk, de a gébek testét pikkelyek borítják, fejük keskenyebb, a hasúszóik pedig összenőve tapadókorongot alkotnak. A kölönték két fajának elkülönítését nem szükséges ismerni, hiszen mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett.

Cifra kölönte

A kölönték pataklakó halak. Hazánkban a botos kölönte előfordulására lehet számítani, a cifra kölöntét legfeljebb a folyók felső szakaszáról lesodródó példányok képviselhetik. A kölönték mindegyikére jellemző az elöl hengeres, hátulsó részén oldalról összenyomott, megnyúlt test, a széles, felülről lapított fej, nagy, csúcsba nyíló száj, a magasan elhelyezkedő szemek. Igen fontos jellemző, hogy a kölönték testén nincsenek pikkelyek, hasúszóik pedig különállók. A hazánkban előforduló halfajok közül csak a gébek hasonlítanak hozzájuk, de a gébek testét pikkelyek borítják, fejük keskenyebb, a hasúszóik pedig összenőve tapadókorongot alkotnak. A kölönték két fajának elkülönítését nem szükséges ismerni, hiszen mindegy, hogy melyik fajról van szó, mindegyik védett.

Széles durbincs

A széles durbincs zömök, magas testű, oldalról lapított és néhány szabálytalan harántsávval mintázott barnás sügérféle. A hátúszó hátulsó részének széle domború, és ha a vonalát meghosszabbítjuk, az megközelítőleg derékszögben metszi a faroknyelet. Nagyon hasonlít hozzá a vágó durbincs, de annak oldalát csak szabálytalanul elszórt sötétbarna foltok tarkítják, és a hátúszó szegélyvonalának lefutási iránya más. A sügér zöldes sávozottsága kifejezettebb, és az első hátúszója végén egy fekete foltot visel.

Selymes durbincs

A sodrást kedvelő selymes durbincs teste megnyúlt, oldalról összenyomott. Feje és orra hosszú, a szeme nagy. Kis szája csúcsba nyíló vagy félig alsó állású. Hátúszója igen hosszú és elég magas. Alapszíne zöldessárga, hátán és oldalán 3-4 sötétbarna, helyenként megszakadó, keskeny hosszanti csík húzódik, ami alapján minden más halfajtól könnyen elkülöníthető.

Magyar bucó

A bucók erősen megnyúlt, hengeres testű folyóvízi sügérféle ragadozók. Fejük hosszú és széles, fölülről enyhén lapított. Az orr hosszú, körülbelül kétszerese a nagyméretű szem átmérőjének. A száj közepes nagyságú, teljesen alsó állású. A magyar bucó nagyobbra nő, testét általában szabálytalan alakú sötét foltok mintázzák, míg a kisebbre növő német bucó oldalát rendszerint igen határozott szélű ferde sávok dísz0tik, emellett faroknyele sokkal vékonyabb és első hátúszója rövidebb. A bucók egyedi kinézete alapján biztonságosan elkülöníthetők minden más fajtól. A süllőt és kősüllőt a csúcsba nyíló száj, a fogak, a foltozott kettős hátúszó ás a testmintázat teszi a bucóktól teljesen eltérővé.

Német bucó

A bucók erősen megnyúlt, hengeres testű folyóvízi sügérféle ragadozók. Fejük hosszú és széles, fölülről enyhén lapított. Az orr hosszú, körülbelül kétszerese a nagyméretű szem átmérőjének. A száj közepes nagyságú, teljesen alsó állású. A magyar bucó nagyobbra nő, testét általában szabálytalan alakú sötét foltok mintázzák, míg a kisebbre növő német bucó oldalát rendszerint igen határozott szélű ferde sávok dísz0tik, emellett faroknyele sokkal vékonyabb és első hátúszója rövidebb. A bucók egyedi kinézete alapján biztonságosan elkülöníthetők minden más fajtól. A süllőt és kősüllőt a csúcsba nyíló száj, a fogak, a foltozott kettős hátúszó ás a testmintázat teszi a bucóktól teljesen eltérővé.

Dunai nagyhering

A dunai nagyhering megnyúlt, oldalról lapított testű heringféle. A szája nagy, csúcsba nyíló, felső állkapcsának szeglete túlér a szem középvonalán. Az állkapcsokat, a szájpadlást, az ekecsontot és a nyelvet jól fejlett fogak borítják. Hasának alján a pikkelyek fűrészes élt alkotnak, szemének elülső és hátulsó részét pedig szemhéj védi. A hosszú, mélyen bemetszett farokúszó tövénél az úszóra rányúló két hosszúkás pikkelylemezt visel. Szemhéja, hosszúkás pikkelylemezei és fűrészes has éle a hazai halfajoktól jól megkülönbözteti.

Gyöngyös koncér

A gyöngyös koncér megnyúlt, oldalról kevéssé lapított testű, nagyra megnövő dunai keszegféle. Orra tompa, félig alsó állású szája aránylag kicsi. Pikkelyeinek száma az oldalvonalon 62-67, azaz sok apró pikkelyt visel. Leginkább szintén védett nyúldomolykó hasonlít hozzá, de annak nagyobbak a pikkelyei (annak oldalvonalán a pikkelyek száma kisebb, 46 és 53 között változik). A domolykónak is kevesebb a pikkelye az oldalvonal mentén, ráadásul annak szája csúcsba nyíló. A leánykoncérnak is kevesebb (44-49) pikkelye van.

Vaskos csabak

A vaskos csabak erősen megnyúlt, hengeres, oldalról kevéssé lapított, kistestű hal, ami a folyók felső szakaszán él. Nálunk csak a Felső-Tiszában lehet felbukkanására számítani. Félig alsó állású szája a kissé előrenyúló, tompa orr alatt található. Narancsszínű oldalvonala fölött az orrtól a farokúszóig egy kékesszürke sáv húzódik. Testformája és szájállása a szintén védett nyúldomolykóéhoz és gyöngyös koncéréhoz hasonló, de narancsszínű oldalvonal és a fölötte húzódó kékesszürke sáv alapján nemcsak tőlük, hanem minden más fajtól jól megkülönböztethető.

Pénzes pér

A pénzes pér egy hegyi folyókra jellemző pisztrángféle. Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról összenyomott. Csúcsba nyíló szája aránylag kicsi, fölső állkapcsának hátsó vége legfeljebb a szem elejének vonaláig ér. Oldalai ezüstös színűek, elszórtan apró fekete vagy sötétszürke pettyekkel. Hátúszója a többi pisztrángféléhez képest magas és hosszú, benne 13-17 elágazó sugár van. Hosszú és magas hátúszója a többi zsírúszót viselő pisztrángfélétől jól elkülöníthetővé teszi, a pontyféléknek pedig nincs zsírúszója.

Dunai galóca

A dunai galóca a legnagyobbra megnövő pisztrángféle a Duna vízrendszerében. A folyók felső szakaszán érzi jól magát, nálunk inkább csak lesodródó példányok jelennek meg. Oldalról enyhén lapított teste erősen megnyúlt, hossza a testmagasságnak legalább négyszerese. Feje nagy, hosszabb, mint a test magassága. A szeme kicsi, átmérője mintegy fele az orr hosszának. Nagy, csúcsba nyíló szájában erős fogak ülnek, fölső állkapcsa túlér a szem hátsó szélének vonalán. Pikkelyei igen aprók, számuk az oldalvonalon 180 és 200 között változik. Ezüstös színű testét és fejét apró sötét foltok díszítik, melyek gyakran X vagy félhold alakúak. Leginkább a pisztrángokkal téveszthető össze, de azok orra tompább, testük zömökebb. A sebes pisztrángot a fekete mellett legtöbbször piros pettyek is díszítik, és oldalvonalán 115-130 pikkely van. A szivárványos pisztrángnak kisebb a szája, fölső állkapcsa nem ér túl a szem hátsó szélének vonalán, és pikkelyeinek száma az oldalvonalon csak 105-160 db.

Sujtásos küsz

A sujtásos küsz patakok, kisebb folyók lakója. Szája kicsi, csúcsba nyíló, de oldalról nézve a szájhasíték enyhén fölfelé irányul. Az oldalvonal fölött és alatt fekete pontokból álló sujtás húzódik, ami főleg a test elején és a szaporodás időszakában feltűnő. Úszói világosszürkék, de mell- és hasúszóinak töve vörhenyes. A közeli rokon szélhajtó küsz szája fölső állású, háta alacsonyabb, mellúszójának töve pedig szürke, a valamennyire hasonlító balin szája nagyobb, egészen a szeme alá ér.

Dunai ingola

A körszájúak halszerű, de a halaknál fejletlenebb, hosszúkás testű élőlények. Ide tartozik az ingolák valamennyi faja. Jelenleg a hazánkban előforduló ingolákat 3 fajba sorolják a szakemberek. A kisebb testű, 10-12 cm-es példányok a lárvák, amik vékony, megnyúlt, hengeres test miatt a férgekéhez hasonlítanak, de a férgeknek nincsenek úszóik. A kb. kétszer ekkora kifejlett példányokon a két hátúszó, a farok alatti és a farokúszó egységes úszószegéllyé olvad össze. Fontos bélyeg, hogy az ingoláknak nincsenek páros úszói, alsó állású, tölcsérszerű szájuk állkapocs nélküli. A szem mögött 7 kopoltyúnyílás látható. Hasonló hozzájuk csak a fiatal angolna lehet, de azoknak állkapcsa és mellúszója van. Az ingolákkal kisebb-nagyobb folyóvizeinkben, ill. annak aljzatában találkozhatunk.

Tiszai ingola

A körszájúak halszerű, de a halaknál fejletlenebb, hosszúkás testű élőlények. Ide tartozik az ingolák valamennyi faja. Jelenleg a hazánkban előforduló ingolákat 3 fajba sorolják a szakemberek. A kisebb testű, 10-12 cm-es példányok a lárvák, amik vékony, megnyúlt, hengeres test miatt a férgekéhez hasonlítanak, de a férgeknek nincsenek úszóik. A kb. kétszer ekkora kifejlett példányokon a két hátúszó, a farok alatti és a farokúszó egységes úszószegéllyé olvad össze. Fontos bélyeg, hogy az ingoláknak nincsenek páros úszói, alsó állású, tölcsérszerű szájuk állkapocs nélküli. A szem mögött 7 kopoltyúnyílás látható. Hasonló hozzájuk csak a fiatal angolna lehet, de azoknak állkapcsa és mellúszója van. Az ingolákkal kisebb-nagyobb folyóvizeinkben, ill. annak aljzatában találkozhatunk.

 

Halak rövid jellemzői horgászvizsgához